Anyone4tennis?

Nehéz ügy ez a Wimbledon. Nekiálltam egy cikknek, elsőre úgy tűnt, jó az ötlet és kikerekedik egy frappáns kis beszámoló. Lévén szinte semmit sem találtam el abból, amire számítottam, akár még be is jöhetett volna, hogy a bakikon keresztül mutatom be az én Wimbledonomat, ám a végén valahogy mégsem állt össze az egész. A szépen kifejtett gondolatok helyett csupán képek, arcok villantak be rendre, így rájöttem, felesleges küzdelemre vállalkoztam saját magammal. Nem küzdök hát, jöjjenek a mozaikok, bár lehet, hogy inkább egy széttört üveg szilánkajinak jobban beillenének.

Nem szeretem ezt a szót: nem. Nem jó, mert alapvetően meghatározza a mondandóm hangulatát, mert mi másként reagálhat a Kedves Olvasó, mint azonnali ellenreakcióval, védekezéssel, itt kérem valami rossz fog történni! Hát az.

Ahogyan az várható volt, az idei Wimbledon máris számos olyan élménnyel szolgált, amilyennel csak Ő (igen Kedves Olvasó, így nagy Ő-vel) tud. Elhiszem, hogy ez már nem az a fű. Tudom, ezek már nem azok a labdák, a húrok sem azok, az ütők sem, és azt is, hogy ezek a játékosok is sokkal gyorsabbak, erősebbek, magasabbak, ésatöbbi, ésatöbbi.

De helyezzük tenyerünket szívünk fölé: vajon a Roland Garros-on, vagy az Australian Open-en megtörténhet-e, ami itt történik? Megtörténhet-e, hogy a harmincon túli, két csípőműtéten átesett Lleyton Hewitt a semmiből, alig pár mérkőzéssel a háta mögött épphogy kikap a világranglista ötödik helyezettjétől, aki amúgy igen jó formában van az utóbbi időben? Vajon megtörténhet-e másutt, hogy a szintén harmincas, kiemelés nélküli Feliciano Lopez három játszmában legyőzze a háromszoros döntős Roddickot? Nem is beszélve a negyvenegy éves Kimiko Date-Krumm-ról, akit Wimbledon koronázatlan királynője Venus csak egy véres döntő szettben tud legyőzni? Hogy a mi Czink Melindánk kiejti az ötödik kiemelt Stosurt? Ugye, ugye, salakon, kemény pályán ilyesmi ritkán történik, főleg egyszerre, egy hét alatt.

Végre elmúltak a Roland Garros által okozott gyötrelmek és szépen lassan kiheverem a csalódást, amit a torna (ismét) okozott. És hangsúlyozom, nem fáj Nadal győzelme. Nem fáj Djokovics veresége az elődöntőben. Nem fáj, hogy Federer végül, és tényleg végül újra elbukott a döntőben, stílszerűen Rafa ellen. És nem fáj (legkevésbé sem), hogy Murray megint kevésnek bizonyult. Ha valami fáj, az a totális kiszámíthatóság, ahogyan ez a szebb napokat látott Grand Slam torna megint lezajlott. Fél percig nem tudtam izgulni, és ez mocskosul hiányzik.

De most, hamarosan, úgy érzem, lesz min izgulni. Valami komoly dolog fog történni Wimbledonban, drámát, katarzist és revelációt érzek, olyasmit, ami felülírja csalódottságomat. Mert jön a torna, ahol bármi megtörténhet. Ahol a toronymagas esélyes elszállhat az első fordulóban, ahol az, akinek tizenöt évig nem sikerült, akkor, amikor már senki sem számít rá, mégis sikerül, ahol az egyik félisten átadja a stafétát a másiknak. Ahol történelmet írnak.

Így a Roland Garros első hetében, amikor mindenki a vörös bauxit-mellékterméken történő fel-alá rohangálásról ír, nem igazán érzem, miként tudnék bármit is hozzá tenni a média zajhoz – legalábbis aktuális Grand Slam témában. Rendben, ma Djokovics – del Potro meccs lesz és könnyen lehet, hogy Clijsters búcsúja után máris érkezik a soron következő meglepetés, mégis, nekem teljesen más jutott eszembe, amikor a képernyő előtt ülve, az otthon megnyugtató biztonságának tudatától elkényelmesedve figyeltem a huszonegyedik század gladiátorharcait.

Távol álljon tőlem, hogy jelen cikk eredetét korunk bármely aktív játékosára vezessem vissza, mi több, ha mégis lenne ilyen jellegű gyökere a történetnek, szívem szerint inkább egyfajta védőbeszéd érzetét kelteném.

Látom a közelmúlt remek teniszezőit szenvedni, erőlködni, miközben a napnál is világosabb, hogy soha többé nem fogják elérni azokat az eredményeket, amelyeket tőlük a nézők, szurkolók megszoktak. Mégis küszködnek. De mi mozgatja őket?

Régóta foglalkoztat a gondolat, mikor és miért jön el az ideje annak, ami elkerülhetetlen, mikor és miért dönt úgy egy játékos, hogy szögre akasztja a teniszütőt? Mint általában a sport bármely kérdésére, erre sem lehet örök érvényű választ adni. Számos oka lehet annak, hogy egy játékos úgy sönt, vége, nincs tovább. De vajon jó döntést hoz-e? Vajon valóban vége mindennek?

Madridban párhuzamosan folynak a WTA és az ATP küzdelmek, a hölgyeknél Premier, a férfiaknál pedig Masters névvel illetik az immár megváltozott dátummal, borítással és körülményekkel bíró vegyes tenisztornát. Emlékezhetünk, anno, az év második felében, fedett pályán, kemény borításon rendezték és képzett labdaszedők helyett férfi és női modellek estek-keltek, hogy valamiképpen eljuttassák a sárga filcgolyót a játékosokhoz. Több, de inkább kevesebb sikerrel ugyan, ám poénnak mindenképpen jó volt az ötlet.

Madridban végre nekünk is van szurkolni valónk, ugyanis Szávay Ági nemhogy elindult, de meg is nyerte első mérkőzését és látva a női mezőnyt, bőven van miben reménykednünk, pár kör sokat lendítene éljátékosunk ranglistás pozícióján. Engem azonban ezúttal sokkal jobban foglalkoztat az ATP mezőny, több okból is. Egyrészt a „bujkálásnak” vége, az idén még mindig veretlen Djokovic immár salakon is tengelyt kell akasszon a legjobbakkal, szerintem nem én vagyok az egyedüli, aki lélegzetvisszafojtva várja, hogy megtudja, mit is ér Novák formája a vörös bauxitszármazékon?

Másrészt egy új helyzetet is meg kell szoknunk, immár menetrendszerűen csak a döntőben találkozhat Nadal és Djokovic, és az elmúlt évek spanyol-svájci fináléi után elképzelhető, hogy be kell rendezkedjünk a spanyol-szerb duopol rendszerre. 

Meglehetősen régen volt, hogy női teniszt közvetíthettem, így, amikor kiderült, hogy újra főszerepet kaphat a gyengébbik nem az életemben, lázas készülésbe kezdtem. Adatok, eredmények, a közelmúlt sziszifuszi feldolgozása, két nap múlva már úgy éreztem magam, mint akit hajnali háromkor, legmélyebb álmából ébresztettek fel egy rozsdás szögekkel kivert baseball ütővel.

Ez így nem fog menni, az adatokból nem lesz színes, szélesvásznú kép, sem minőségi közvetítés, be kellett látnom, a megközelítés a titka az egésznek. Arra kell választ kapjak, mitől szerethető a női tenisz? Az elsőre kissé nehéznek tűnő feladat rövid elmélkedés után kristálytiszta formát öltött, és meglepve tapasztaltam, hogy korántsem olyan nehéz válaszolni a magamnak feltett kérdésre.

A nők szépek. Jó rájuk nézni. Eleganciát csempésznek egy olyan sportágba, melyet az egyre élesebb küzdelem, a növekvő pénzdíjak, a lassan szuperatlétákká váló férfi játékosok gladiátorharccá változtattak. A tenisz alapvetően elegáns sport, csukjuk be a szemünket és képzeljük magunk elé az 1920-as évek angol vidéki idilljét, melyben a törtfehér, hosszú ruhában finoman sikló alakok teszik le a sportág alapjait. Ugye megvan? Majd ugorjunk az időben és idézzük fel az ausztrál légiót, Laver, Rosewall, Howe, vagy a francia Muskétásokat Lacoste vezetésével. Ugye megvan? És ugye megvan Chris Evert nyugalmat sugárzó derűje, Steffi Graf gazellához hasonlatos mozgása, Borg hűvös eleganciája?

És most nyissuk ki a szemünket! Mit látunk? Duzzadó izmokat, kétszáz feletti adogatásokat, hatalmas nyögéseket, tesztoszteron-túltengéses űberatlétákat, akik felszántják a pályát, öklüket rázva próbálnak átgázolni ellenfelükön. Persze most azért túloztam egy kicsit, de a lényeg a lényeg. A nők még mindig közelebb állnak a gyökerekhez.

Tudom, az angol nyelv rendszere egészen más, mint a miénk, és a szavak, hiába a pontos, szakszerű fordítás, néha mást jelentenek ott, mint itt, mégis van egy szó, ami arra késztetett, hogy kicsit a mélyére ássak a szemantikai felszínnek. Veterán.

Mi keveset, ők, odaát sokat használják, méghozzá nem John McEnroe vagy Boris Becker nevéhez kötve - huszonhat, huszonnyolc éves, erejük teljében lévő sportolók a "veteránok", miközben mind fiziológiai, mint lelki szempontból épp most érkeztek el a legideálisabb életperiódusba.

Ám a tenisz rengeteget változott, és fittyet hány minden ismert alapszabályra. A játékot (kivétel Federer) hosszú távon már az alig huszonévesek uralják, a fizikai felkészültség és legfőképpen a regenerációs képesség előtérbe került, és hiába a nagyobb rutin és tudás, a szélesebb technikai paletta, ha másnap is fel kell kelni, meg holnapután és azután is, akkor már minden más megvilágításba kerül.

Vannak azonban a közelmúltban, akik fittyet hánytak a törvényszerűségekre és szembe mentek az árral. Motivációik meglehet, különbözőek, és a történetek háttere is más-más, ám a következő két játékos példája mindenképpen érdekes lehet, főleg látva a jelenlegi helyzetet.

Számtalanszor halljuk, olvassuk, mondjuk, könnyedén, magától értetődően, evidenciaként: LEGENDA

Mintha egyértelmű lenne, hogy az eredmények az idő múltával legendává nemesítik azt, aki elérte őket. Mintha lenne egy képlet, ami alapján egyértelműsíthető lenne, ki az, és ki nem? Pedig legenda sokféleképpen válhat valakiből, s mivel ez egy teniszblog, értelemszerűen most teniszezőről beszélek.

A cikk alanya Roger Federer mégsem róla írok, de valahol mégis. A tizenhatszoros Grand Slam győztes Federert már most, aktív karrierje során gyakran illetjük a jelzővel, pedig ez most még indokolatlan, hovatovább méltatlan. Mire is gondolok?

Rod Laver kétszer, két korban is véghezvitte a naptári Grand Slamet, vagyis egyazon évben megnyerte mind a négy nagy tornát. Egyszer amatőrként, majd, hét szűk esztendő után immár profiként. Fénykorában érinthetetlen volt, dominálta korát, mely hemzsegett a kiemelkedő játékosoktól. Legenda azonban csak akkor vált belőle, amikor kiderült, senki sem képes utána csinálni. Harminchat évesen is komoly játékerőt képviselt, korának legjobbjait rendszeresen legyőzte, huszonhárom évig volt a legszűkebb elit tagja.

Nehéz legyűrnöm csalódottságomat, de megpróbálom. Azt vártam ugyanis a Söderling – del Potro mérkőzéstől, hogy valami testen kívüli élményben lesz részem amikor egymásnak feszül két időutazó. Söderling idén három tornagyőzelmet aratott és egészen Indian Wells-ig úgy tűnt, Djokovic mellett a legnagyobb formában lévő játékos. Del Potro „visszatérése” szintén brutális dinamikával történik a szemünk előtt, néhány hét alatt eljutott majdnem oda, ahonnan akkorát zuhant.

Minden adott volt tehát egy brutális űrteniszhez, ültem, fejemen a fülhallgatóval és minden lelkesedésem próbáltam kordában tartani, közben pedig megfelelő mennyiségben adagolni a nézőknek, mert mégiscsak erre a meccsre vártam egész héten. Vártam, hogy elszabaduljon a pokol, hogy a két játékos egymást felülmúlva transzba kergeti a másikat és ebből kikerekedik valami fennköltségében is vériszamos földindulás.

Két Andy. Mindketten szép reményekkel vágtak neki az idei keménypályás szezonnak, és most, hogy lassan átcsusszanunk a vörös téglaporra, nagyon úgy néz ki, hogy a szép reményeknek annyi. Két Andy. Már egyikük sincs versenyben, az egyik címvédőként búcsúzott első mérkőzésén, a másik pedig leszakadni látszik a peloton-tól, amelyben a sárga trikós és legfőbb kihívói tekernek. hiszem, hogy az interjúkból elcsípett egy-egy mondat sokkal beszédesebb mindenféle analízisnél, ezért kiválasztottam pár érdekes reflexiót.

Eddig hét kiemelt búcsúzott a Miami Masters-en, ami egyáltalán nem meglepő. Valahogy úgy alakult, hogy az európai ember számára tavaszi zsongás ellenére ez a torna inkább már egyfajta levezető a tengerentúli keménypályás szezon végén, és tradicionálisan erős csillaghullás érzékelhető a festői szépségű Miami egén ilyentájt.

Eddig a következő kiemeltek és nagy nevek búcsúztak, szélesre tárva ezzel a kaput sok más jelentkező előtt:

Andy Murray - meglepetés ez egyáltalán? Murray lelke, szíve ismét szilánkokban, kezdheti előről összerakni a puzzle darabkáit;

Milos Raonic - az idei év egyik nagy felfedezettje az indiai Devvarmantól szenvedett vereséget két szoros szettben és látható, hogy azért a kiegyensúlyozott teljesítmény a számára még más dimenzió;

Stanislas Wawrinka - az ő kiesése Granollers-szel szemben ha lehet még meglepőbb, 12-ik kiemeltként ez több, mint betli;

Ez a régi idézet bukott felszínre bennem, amikor megláttam Roger Federer nyilatkozatát, illetve nevezzük inkább reakciónak a nem kevésbé legendás Martina Navratilova bírálatára. Minden idők talán legnagyobb női teniszezője ugyanis igencsak őszinte és egyenes véleményt fogalmazott meg, mely szerint Federer soha többé nem szerzi vissza a világelsőséget. A tizenhatszoros Grand Slam bajnok meglehetősen érzékenyen reagált a megjegyzésre. "Valószínűleg lemaradt a londoni Wolrd Tour Final-ról," mondta a jelenleg harmadik svájci, aki megnyerte az év végi döntőt, ám azóta háromszor is kikapott Novak Djokovic-tól. "Biztos máshol járt, talán épp a Kilimandzsárót mászta meg."

Federer megjegyezte, hogy fizikailag jobb állapotban érzi magát, mint 22 évesen és sokkal jobban tisztában van azzal, mit bír elviselni a szervezete. Kéretlen ügyvédre lelt Andy Roddick személyében is, aki azt mondta, "Ez butaság. Bárki, aki kritizálja Rogert jelenlegi játékáért, nagyon jól kell végezze a saját dolgát."

Erről csupán két dolog jut eszembe. Martina Navratilova "elég jól" végezte a dolgát, a Kilimandzsárós megjegyzést pedig igazán ízetlennek tartom, hiszen köztudomású, hogy Navratilova azután vállalkozott a hatalmas tehertételre, hogy megnyerte első csatáját az emlőrákkal szemben. Aki ismer tudja, mennyire tisztelem Federert, de úgy gondolom, ezúttal jobban járt volna, ha szerényen mosolyogva csendben marad és megnyeri a Miami Masters-t. Az lett volna az igazi válasz....

Megkezdődtek a Miami Masters küzdelmei, a Digi Sporton azonban csak szombattól adjuk a mérkőzéseket, így talán nem kései az alábbi játékos összefoglaló arról, hogy mi történt majd a jövő hét végéig? Nem őrültem meg, csupán a táblát böngészve eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha ezúttal kicsit másképpen elemeznénk a sorsolást?

Nadalt és Federert ezúttal egy ágra sorsolták, csakúgy, mint Djokovicsot és Murrayt. A helyzetet bonyolította, hogy negyedik kiemeltként Robin Söderling is az alsó ágra, vagyis a frissen koronázott Indian Wells-i király oldalára került. A világelső Nadal ezúttal igen kemény útnak nézett elébe, már a második, számára első fordulóban komoly ellenfelet kapott.

Első forduló

A Masters tornákon gyakori, hogy remek játékosok kerülnek össze már az első körben, pedig itt még a kiemeltek pihennek. Nos, ezúttal sem volt ez másként, lássuk az érdekesebb eredményeket! Kei Nishikori, akit Nadal az egyik, ha nem a legnagyobb tehetségnek tart és azt jósolta, hogy biztosan Top 5 játékos lesz, rettenetes csatában tudta legyőzni a franciák Davis Kupa üdvöskéjét, Jeremy Chardyt. Ivo Karlovic remekelt Indian Wellsben, ezúttal pedig szabadkártyával jutott a főtáblára, melyet 32 ásszal és sima győzelemmel hálált meg a szervezőknek Florian Mayer ellen. Az amerikaiak mindössze 18 éves szupertehetsége, Ryan Harrison folytatta remeklését és az egykori világranglista ötödik Rainer Schüttlert verte meg igen simán. Tovább folytatódott két egykori szupersztár mélyrepülése, sem a lassan visszavonuló James Blake, sem a sérülésből visszatérni képtelen Nikolay Davygenko nem élte túl az első fordulót.

Második kör

A második körben végre pályára léptek a kiemeltek is. Az első helyen rangsorolt Rafael Nadal rettenetesen megszenvedett nyitómérkőzésén a japán tinisztár Kei Nishikori ellen, aki pedig drámai, döntő játszmás mérkőzésen jutott csak túl Jeremy Chardyn az első körben.

Vitaindító cikket írni mindig rizikós, nem tudod, milyen reakciókat váltasz ki olvasóidból, és könnyen megeshet, hogy elsodor a felháborodás hulláma. De rizikó nélkül nem lehet és nem is érdemes élni, biztosra menni számomra egyenlő a feleslegessel. Tehát az alábbi cikk nem lesz neutrális, nem lesz objektív, viszont megpróbálom tényekkel alátámasztani véleményemet. Aki pedig nem ért egyet vele, ne habozzon, írja meg miért nem, vitázzunk egy jót!

Mióta profi tenisz létezik, a leköszönő generációk kapcsán rendre felmerül a régi sablon: bezzeg azok a szép évek, akkor még minden más, és sokkal jobb volt! Akik mondják, meggyőződéssel teszik, érveik is vannak, akik nem értenek egyet vele, meggyőződésük, hogy csak a nosztalgikus picsogás beszél a megszólalóból. A nyolcvanas években Newcombe, Laver, Ashe, Rosewall váltak a múlt megszépült emblémáivá, a kilencvenes években Connors, McEnroe, Lendl, Wilander nevét emlegették, manapság pedig Sampras, Agassi, Becker, és a többi ászhoz hasonlítunk mindenkit.

Pedig a helyzet csalóka. Connors és Borg már a hetvenes években megérkezett, Edberg, Becker már a nyolcvanas években ott volt az elitben, Federer és Roddick pedig már az elmúlt évtized derekán letették névjegyüket. A határvonal tehát messze nem éles, a nagy generációk szépen, lassan adják át egymásnak a stafétát.

Biztos van, akiben felmerült, honnan a név, honnan a név? Miért van angolul, ésatöbbi, ésatöbbi (ebben a mondatban már két utalást is elrejtettem), nos, úgy érzem, itt az ideje elárulnom a titkot:

KLIKK ÉS MEGTUDOD

További szép estét mindenkinek, holnap pedig kicsit feszíteni fogom a húrt, mert véleményütköztetésre készülök: 

VAJON MELYIK ÉVTIZED TENISZE VOLT A LEGERŐSEBB? 70', 80', 90', 00' ?

Nem szeretek más tollával ékeskedni, de ez az olvasói levél annyira érdekes, és értékes, hogy úgy érzem, kötelességem megosztani mindenkivel. Ja, majdnem elfelejtettem: Köszönöm!

"Magam is nagyon örülök, hogy végre van egy kakukktojás a tenisz cirkuszi világában, aki nem más, mint Novak Đokovic. Mivel én a valamikori Jugoszláviából származom, számomra külön kötődés az ő játéka. Velem még Szeles Mónika szerettette meg ezt a csodás játékot és neki is tudtam tiszta szívből szurkolni. Sajnos őt karrierje csúcsán, orvul hátba szúrták, ezért nem lett minden idők legnagyobb női teniszezőnője. Most attól tartok, ez nehogy megismétlődjön Novakkal is. Mi lehet az ő titka? Hogy ezt megfejthessék a magyarországi tenisz szeretők, meg kell, hogy ismerjék a szerb (balkáni) mentalitás lényegét. Ami nem egy egyszerű feladat. Nekem is kellett hozzá harmincnyolc év, amit köztük éltem, hogy ma világos legyen számomra az a furcsa ellentmondás, hogy Nole akkor is nyer, amikor veszít. Ő így áll ki minden mérkőzésére, minden csatába ezzel a fegyverrel(lelki és erkölcsi tartással) vonul ki, mint valami  kor a lovagok tették ezt. Nála legfontosabb kérdés a moralitás. Nem tudja elvakítani semmilyen fogyasztói szemfényvesztés. Abból is csak lazán bulit rendez, mosolyog az egész ökörségen, rongyrázáson, a körítésen, míg mélyen legbelül, bízva önmagában, tudja, ő már győztes. Ezt külön meg lehet figyelni, én már öt éve teszem, hogy bárki ellen játszik, ő mindig megtapsolja az ellenfele rendkívüli teljesítményét és elismeri, tiszteli annak tudását. Vele szemben ezt a többiek, tisztelet a ritka kivételnek, szinte soha sem teszik. Ő az a személy, akit nem szívesen látnak a trónon, még ha ezt igyekeznek kellően elkendőzni, mert zavarja a számításokat. Ő ezt tudja és mosolyog rajtuk. Külön erőt és motivációt merít ebből is és meg sem áll addig, amíg tisztességesen el nem ver mindenkit, hogy utána leüljön egy székre, mint azt tegnap este is tette, és elmélázzon azon, vajon most hogy érzik magukat a tornat  ulajdonosok, versenyigazgatók. Viszonya Nadallal őszinte, még Federer sunyi a témában. De rajta még igazítani fog. Lesz még Ludas Matyi szindróma, amíg a leckét meg nem tanulja Roger. Mirka ezt már sejti, mert ő is jól ismeri a szerb mentalitást. A lecke még csak most fog kezdődni. A fontosabb része. Eddig ez csak bevezető volt. Ha nem lesz váratlan "hátba szúrás", akkor egy jó darabig komoly fejtörést fog okozni ez a rettentően intelligens és korát meghazudtolóan bölcs fiatalember. Ne felejtsék el, ő akkor is nyer/t, ha veszít/tett. Ez a titok."

Pár perccel az után, hogy 4-6, 6-3, 6-2 arányban legyőzte a világelső Rafel Nadalt az Indian Wells-i Masters torna döntőjében, Novak Djokovics a valaha volt legjobb teniszezőnek nevezte a spanyolt. Nadal kilenc Grand Slam trófeát gyűjtött eddigi karrierje során, szemben a tizenhatszoros GS győztes Roger Federerrel. Nadal elnevette magát, amikor meghallotta legyőzője dícsérő szavait, és mindössze annyit fűzött hozzá, „ez nem igaz”, a szerb azonban kötötte az ebet a karóhoz.

„Szerintem igenis a valaha élt legnagyobb, hiszen mindössze 24 éves és már most annyi mindent elért.” mondta Djokovics. „Még sok-sok év áll előtte és azt hiszem, simán megelőzheti Rogert a Grand Slam trófeák számában is.”. ( Matthew Cronin)

Én meg azt hiszem, elkezdődött valami, amit pszichikai hadviselésnek nevezünk. Djokovics roppant tudatos, és láthatóan nagyon komolyan veszi új misszióját. Példa erre, ahogyan felállt a padlóról tegnap, és példa erre, ahogyan most megpróbálja elbagatellizálni saját szerepét ebben a történetben. Beszéljenek csak a rajongók, újságírók a Nadal – Federer rivalizálásról, kergessék a rekordokat, addig ő szép csendben teszi a dolgát. Gyönyörű hónapoknak nézünk elébe, úgy gondolom.

Ülök a stúdióban és nem tudok elszakadni a gondolattól, vajon mitől ilyen feszült, kényszeredett és vontatott ez a mérkőzés? Vajon mitől fél Djokovics, miért nem meri végre elengedni magát? Vajon miért nem a legjobbat, a száztíz százalékot hozzák ki egymásból? Vajon miért van ekkora jelentősége ennek a mérkőzésnek, ami ennyire lebéklyózza őket?

Lehet, hogy valóban többről van itt szó, mint egy Masters győzelem? Most még nem tudjuk, mi is volt a tét, de az biztos, hogy nem tett jót a mérkőzésnek....

Egy jövőbeni teniszőrült blog első bejegyzéseként talán furcsa egy konkrét mérkőzésről írni, de én már csak ilyen vagyok, bele a közepébe! Szóval úgy alakult, hogy a mai döntőt Indian Wellsből a stúdióból kísérhetem figyelemmel, ahol bizonyosan megkérdezik tőlem és Hornok Miklóstól is, hogy mit várunk a mai döntőtől? ÉS majd lesz egy percünk, hogy összefoglaljuk, így egészen biztosan azokat a gondolatokat felejtem majd ki belőle, amelyeket a leginkább szerettem volna megosztani a Kedves Nézőkkel.

Nadal - Djokovics....ízlelgetem az elkövetkező évek egyik leggyakrabban elhangzó párosítását. Nadal - Djokovics. Valóban ez a közeljövő? Vajon valóban új frontot nyitott a végre-valahára megkomolyodni látszó szerb fiú. A Kisöreg, ahogyan klubjában anno hívták a 9 éves Novakot, vajon tényleg felnőtt a feladathoz?

Bizonyos értelemben igen, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy Murray-t és mára Federer-t is megelőzte. És nem a világranglistáról beszélek, cseppet sem. Játékban, a pályára "kitett" produktumban, koncentrációban, akaratban, hitben és önbizalomban előzött jobbról, a leállósávban, miközben mindenki a Federer - Nadal (vagy Nadal - Federer?) rivalizálásra figyelt.

A neheze azonban most jön. Federert ugyanis már egyáltalán nem fogja megviselni néhány vereség itt-ott, láthatóan saját világában ő már tökéletes lelki harmóniában elvan, az út a halhatatlanságba a vége felé jár, minden új lépés már csak hab a tortán.