Anyone4tennis?

 

És akkor feltaláltam a spanyolviaszt. Érdekes, hogy adott egyén teljesen jogosan érzi úgy, hogy egy gondolat csak neki és csak akkor exkluzív módon jutott az eszébe, egy rövid kis időre tehát feltaláló vált belőlem is, és megfogalmaztam a tézist: a dolgok, események ismétlik önmagukat, periodikusan előjönnek a régi, elfeledettnek hitt eszközök, módszerek, jelesül technikák a teniszpályán is.

 

Két kis limlomot bányászok most elő az „Elfelejtett Ütések Osztályáról”, az egyik a fonák nyesés (slice), a másik pedig a rövidítés, vagy ejtés (drop shot). A tenisz evolúciójának volt egy szakasza, úgy a kilencvenes évek közepétől, első harmadától datálom, amikor a technikai fejlődés, a sportolók szisztematikus fizikai fejlesztése, az erő- és állóképesség ugrásszerű javulása elterelte a sportágat annak alapvető koncepciójától. A játékosság, a variációk minél szélesebb palettája háttérbe szorult, és megállíthatatlanul előretört az erő és sebesség. Nem csak az adogatásra gondolok, hiszen azt a labdák és borítások szisztematikus lassításával sikerült valamelyest kordában tartani, hanem egészében véve. Az alapütések súlya a hatalmas pörgetésektől jelentősen megnőtt, az új húrok és ütők olyasmit is megengednek, amelyet akár tizenöt éve sem tudtunk volna elképzelni, lekésve, rossz pozícióból is hosszan, veszélyesen lehet játszani, a sportolók pedig automatikusan alkalmazkodtak a kor szelleméhez, erősebbek, gyorsabbak, mint valaha.

 

 

 

Mára általánossá, sztenderddé vált az, ami forradalminak tűnt tíz-tizenöt éve, mindenki hozzászokott a hatalmas tempóhoz, a véget nem érő alapvonali keresztcsatákhoz és a rettentő adogatások, ha lehet, még jobban jönnek vissza a pálya másik végéről. Értelemszerű volt, hogy annak, aki ki akar lépni a megszokott ritmusból, aki meg akarja lepni a másikat (nota bene, kvázi erről szól maga a tenisz), aki rá akarja erőltetni az akaratát az ellenfélre, annak olyan eszközökhöz kell nyúlnia, melyek erre alkalmasak.

 

A fonák nyesés a kezdetektől fogva az egyik legszebb, legtermészetesebb ütés. Nem téríti ki a játékost extrém testhelyzetbe, tökéletes ritmikája szinte automatikusan löki vissza az embert az alapvonal centruma felé, egyszerre alkalmazható védekezésre és támadásra is. Ha az ellenfél túlzottan nagy tempót diktál, a nyeséssel visszaterelhetjük a saját ritmusunkba, ha leszorulunk a pályáról, egy jó nyeséssel időt és területet nyerünk, arról nem is beszélve, hogy a mélyen leülő labdát sokkal nehezebb újra meggyorsítani. Minden kornak megvoltak a maga legendás fonák nyesései.

 

Számomra három etalon létezik: Ken Rosewall, Taróczy Balázs és Tim Henman. Ők tökélyre fejlesztették azt, amit az utóbbi egy-két évben a két hérosz Federer és Nadal is egyre gyakrabban alkalmaz. Megtörni a játék ritmusát, lehetetlen helyzetekben is labdamenetben maradni, nyesés mögött támadni mind-mind a múlt visszhangjai kelnek életre a pályán. A chip and charge (azaz nyesés mögött suttyomban felmenni a hálóhoz) Federer egyik legszebb fegyvere lett, Nadal pedig, jóllehet a kivitelezés nem a legesztétikusabb, szinte beleragasztja a labdát a pályába, az ellenfél pedig kezdheti előről az egészet. Meglepő, de a többiek az élen (kivéve Roddick, de hát ki merné őt még mindig az elitbe sorolni) alig-alig használják a fonák nyesést, Djokovicsnak most erre nincs szüksége, Andy Murray pedig sima pörgetésből is inkább védekezik, mintsem támadna, Söderlinget hideg veríték önti el, ha meghallja a „védekezés” szót, Ferrertől pedig én azt hiszem még nem is láttam ilyen megoldást, lehet, hogy életében nem ütött nyesést.

 

A másik kedvencem az ejtés. A régi nagyok közül ki kell emelni Lavert, McEnroe-t és Vilast, de ki ne emlékezne Santoro már-már cirkuszi mutatványnak is beillő megoldásaira? Az ejtést egyértelműen Federer „találta fel újra”, ami nem meglepő. Az ejtés hatalmas fegyver, ám kizárólag akkor, ha a kivitelezés tökéletes. Amennyiben ugyanis hosszú, vagy kicsit is magasabb a kelleténél, az ellenfél ajót-ablak helyzetet kap ajándékba.

 

A jó ejtéshez azonban kell egy, s más, amivel igen kevesen bírnak a mezőnyben. Tökéletes ritmusérzék, labdabiztonság, technikai képzettség és mélységérzékelés. Nem véletlen, hogy a svájci Paganini nyúlt elsőként rendszeresen ehhez a fegyverhez, ám nem lehet nem észrevenni, hogy felnőtt hozzá először Nadal, majd Djokovics és Murray is. Mindnégyőjüknek hihetetlen technikai képzettsége van, de nekem a legjobban Djokovics ejtései tetszenek, ő az, aki tökélyre fejlesztette az időzítését, tízből kilenc alkalommal meg is nyeri mögötte a pontot, még akkor is, ha az ellenfél esetleg elérné a labdát.

 

Mindkét régi-új technika arról szól, ami talán a tenisz alapvető filozófiája. Diktáld a tempót és a ritmust, irányítsad a játék folyamát az akaratod szerint, és amennyiben bajba kerülsz, igyekezz a lehető legjobban kimászni belőle. Látva a mai játékot, az őrült tempót, amit néha még nézni is megterhelő, azt hiszem, nekünk sem árt egy kicsit lelassítani. No, erre a fenti két módszer éppen tökéletes.