Távol álljon tőlem, hogy jelen cikk eredetét korunk bármely aktív játékosára vezessem vissza, mi több, ha mégis lenne ilyen jellegű gyökere a történetnek, szívem szerint inkább egyfajta védőbeszéd érzetét kelteném.

Látom a közelmúlt remek teniszezőit szenvedni, erőlködni, miközben a napnál is világosabb, hogy soha többé nem fogják elérni azokat az eredményeket, amelyeket tőlük a nézők, szurkolók megszoktak. Mégis küszködnek. De mi mozgatja őket?

Régóta foglalkoztat a gondolat, mikor és miért jön el az ideje annak, ami elkerülhetetlen, mikor és miért dönt úgy egy játékos, hogy szögre akasztja a teniszütőt? Mint általában a sport bármely kérdésére, erre sem lehet örök érvényű választ adni. Számos oka lehet annak, hogy egy játékos úgy sönt, vége, nincs tovább. De vajon jó döntést hoz-e? Vajon valóban vége mindennek?

A legegyértelműbb oka a visszavonulásnak, amikor egy konkrét sérülésből egyszerűen nincs esély a felépülésre. A döntés ekkor evidens, a játékos pedig nemigen hibáztathatja magát, sőt, gondolkodnia sem érdemes, vajon mi lenne ha? De ennél sokkal gyakoribb, amikor a sérülés folyamatos, fokozatosan romlik, ám a játékos nem vállalja a veszélyes műtétet, hanem szépen lassan megszokja a fájdalmat, és az életet a betegséggel. A legjobb példa talán Andre Agassi, aki csak akkor tudott végre búcsút inteni az arénának, mikor már teljes családja, orvosai is térden állva könyörögtek, hogy elég. Amikor a padlón töltött éjszakák gyötrelmét már nem nyomta el a versenyláz.

Egy másik tipikus forgatókönyv Tommy Haas, Lleyton Hewitt, vagy Guga Kuerten története. Ők a műtétet választották, mert adni akartak maguknak még egy (két, három, négy) esélyt, hogy egészségesen, felépülve újra a legjobbak közés verekedjék vissza magukat. Nos, ez igen ritkán sikerül, a sport fejlődik, a versenyzők egyre gyorsabbak, erősebbek, mire hősünk felépül, már egy magasabb szintre kell felkapaszkodnia. A test pedig már nem olyan, mint volt. Egyre több az új, kisebb-nagyobb sérülés, a játék pokollá válik, a teniszező pedig egy idő után feladja a küzdelmet az elkerülhetetlennel. Vajon melyikük döntött jól? És mikor van itt a MOST?

Egy teljesen más ok a visszavonulásra a játékos rettegése attól, hogy legyőzik, hogy elveszíti státuszát, inkább úgy dönt, elmenekül a kudarc elől. Keresve sem tudok jobb példát a sportág első popsztárjánál, Björn Borgnál. A verhetetlenség nimbuszát elveszítve, érezvén, hogy jön a következő, sikerre éhes generáció, egy nla még akaratosabb pitbull, aki nem hajlandó megadni magát, nos, Borg inkább otthagyta az egészet, mint eb a Szaharát. A nagy kihívó pedig állt bénán és nem értette, mi történik, hiszen éppen ez volt számára a cél, hogy átvegye a stafétát és kezdetét vegye egy hosszú rivalizálás.

A harmadik fő kategória a kiégés, tán ez a leggyakoribb, hiszen a teniszezők nagyon hamar öregszenek. Nézzük csak meg Nadalt, Djokovicsot, olyanok, mint két 23 éves kölyök? Vagy Federer, Roddick. Olyanok, mint két, húszas évei vége felé tartó fiatalember? Szóval a teniszezők korán öregszenek, hiszen korán is kezdik. Értelemszerű, hogy egy idő után megkopik a motiváció, főleg, ha valaki nagyon sokáig nagyon magas szinten játszott. Pete Sampras úgy érezte, nincs tovább, nem akar többé játszani, és ki nem értené meg? Wilander rettentő fiatalon unta meg, fáradt bele, hogy aztán most, negyven felett megint a Világot járja ütővel a kezében.

De! És itt a lényeg. A játékos mindig maga dönti el, mikor elég. És hiába kárognak a varjak, hiába akarja bárki eldönteni helyettük, szinte soha nem akkor és úgy vonulnak vissza, mint ahogyan és amikor a „szakértők”, „rajongók” azt értelemszerűnek tartják. Valahogy mindig később, máskor, máshogyan lépnek ki a való életbe. Miért? Miért van az, hogy mindenki jobban tudja, mikor kellene abbahagyni, miért van az, hogy a játékos mégis másként dönt? Miért menekül el a csúcson és miért nem képes visszavonulni ugyanott? És itt a paradoxon, ugye? Ha valaki folytatja, és már nem jönnek azok az eredmények, amiket addig szállított, könnyedén mondjuk: „már csak égeti magát, a csúcson kellett volna abbahagyni”. Amikor pedig váratlanul lelép a színpadról, ámulunk: „De hát most volt a csúcson, mi történt?”

Mert ott van az ego, ami minden siker, minden küszködés alapja. Ott van a hit, hogy még van bennük valami, még pislákol a tűz. A bizakodás, hogy a fájdalom elmúlik, és ha épp nincs jelen, akkor újra régi fényében tündököl a csillag. A konokság, amivel a játékos nem hajlandó megadni magát az élet törvényszerűségeinek. Amikor úgy érzi, még van egy nagy dobása, egy utolsó, nagy dobása.

Connorsnak volt. Samprasnak, Ivanisevicsnek összejött. Aki pedig magától, időben, vagy túl korán ment el, most, pár év után újra a Világot járja ütővel a kezében, mert rájött, nem bír enélkül élni. Most akkor mikor legyen a most?