Nehéz ügy ez a Wimbledon. Nekiálltam egy cikknek, elsőre úgy tűnt, jó az ötlet és kikerekedik egy frappáns kis beszámoló. Lévén szinte semmit sem találtam el abból, amire számítottam, akár még be is jöhetett volna, hogy a bakikon keresztül mutatom be az én Wimbledonomat, ám a végén valahogy mégsem állt össze az egész. A szépen kifejtett gondolatok helyett csupán képek, arcok villantak be rendre, így rájöttem, felesleges küzdelemre vállalkoztam saját magammal. Nem küzdök hát, jöjjenek a mozaikok, bár lehet, hogy inkább egy széttört üveg szilánkajinak jobban beillenének.

Rafael Nadal a díjátadón. Sokan, sokszor leírták, hogy Rafa nem teniszezni szeret, hanem küzdeni, nyerni és nincs ember a Földön, aki jobban gyűlölné a vereséget, mint ő. Sokáig kételkedtem ebben de az az arc, az a teljes megsemmisülés, amit Nadal arcán láttam, örökre ott marad lelki szemeim előtt. Bizonytalanság, értetlenség, üresség, a Világ Vége így, nagybetűvel. Rafa remek, nagy bajnok ám nem lehet nem észrevenni, ez a vereség sokkal többet jelentett neki, mint az előző négy elbukott Masters finálé Djokovic-csal szemben.Valami eltört.

A díjátadó. Ha mindez Olaszországban, vagy Gallföldön történik, megrántom a vállam, maximum mosolygok egyet. Itt a Szentélyben azonban olyan volt az egész, mint egy Monty Python szkeccs, csak most éppen nem John Cleese és Terry Jones játszották a főszerepet, hanem a két döntős. A vicc az egészben, hogy akár vicces is lehetett volna, de valahogyan mégsem lett az. Na ja, már az angolok sem a régiek….

Tsonga vs. Federer. Ha a díjátadó szürreális volt, akkor ez a meccs egy francia krimi, ahol a jó nyerésre áll, ám a végén mégis meghal, a rossz pedig igazolja, hogy a film néha igenis a valóság. Mert most ez a valóság. Roger Federer nem képes többé „ott pusztulni” a pályán, ha valaki jobb, akkor egyszerűen megadja magát. Csalódtam, hiszen teljes lelki fölényben volt Tsongával szemben és az ilyen mérkőzéseket simán meg szokta nyerni. Az idők azonban megváltoztak, Federer újabb GS diadalához már egy jó adag szerencse is kelleni fog.

Del Potro. Annyira várja tőle mindenki, hogy felzárkózzon a Nagy Négyeshez, hogy ez mostanra elérte magát a kedves nagy óriást is. Hónapok óta mást sem hallunk, mint, hogy itt az újabb trónkövetelő, az ember, aki képes letolni a pályáról még egy jó formában lévő Nadalt vagy Federert is. Úgy látszik, Delpo eljutott oda, hogy nemcsak elhitte, de el is várta magától azt, amire még nem képes, ez pedig nem a legjobbat hozta ki belőle. Igaz, a Nadal elleni hirigből a spanyol is kivette a részét, de mégis, ki gondolta volna, hogy JMDP képes úgy viselkedni, ahogyan még Andy Murray is csak ritkán.

Murray édesanyja. A torna egyik legszínesebb, legüdébb színfoltja a sokat emlegetett, néhol démonizált Andy mama volt, aki a Twitteren keresztül üzent szerelmet fia negyeddöntőbeli ellenfelének, a tenisz igazi playboyának, Feliciano Lopeznek. Lehet, hogy taktikai húzás volt, ha igen elég jól sikerült, hiszen a kicsi fiú is undorodva utasította vissza anyuci üzeneteit, persze lehet, hogy mindez inkább Delicianot…elnézést, Felicianot hozta zavarba, akinek egy-két momentumnál több nem jutott élete egyik legfontosabb mérkőzésén.

Center Court. A britek hagyománytisztelő nép, ezt tudjuk, büszkék is mindarra, amit a dicső ősök felhalmoztak őrült és meghökkentő szokások formájában. A britek annyira hagyománytisztelők, hogy 124 évig tartott, mire felismerték, hogy ha egy országban az év 345 napján esik az eső, akkor az káros hatással lehet egy olyan sporteseményre, amelyet a kék (jellemzően ötpercenként szürkére váltó) ég alatt űznek Fontmilliókért. Szóval sokáig tartott, de megérte, a centerpálya immár fedett, ami megmentette az egész tornát.  Jó ötlet volt, kéretik utánozni!

Maria Sharapova. Évekig ki nem állhattam, most, hogy a vákuum lassan elviselhetetlenné válik a női mezőnyben, szinte megmentőként tekintettem rá és vártam, mit vártam, szurkoltam, hogy egy igazi bajnok vigye haza a trófeát. Neki állt az egész, és ha eltekintünk a realitásoktól, illett is volna megnyernie. Csak hát a realitás természete már csak ilyen, érvényesíti akaratát. Egy jobb, erősebb, gyorsabb teniszező ellen nehéz nyerni. Ettől függetlenül a még mindig csak huszonnégy éves orosz (?) hölgy újabb fejezetet nyithat karrierében, a trón kiadó, bajnok kerestetik.

Czink Melinda sikere csak annak meglepő, aki nincs tisztában a női mezőny anomáliáival. A top 10-15 mögött a mezőny szinte teljesen összezárt, Melinda pedig éhesen, frissen érkezett Wimbledonba, és tudása legjavát nyújtotta. Őszintén remélem, hamarosan immár három magyar lány lesz a legjobb százban, erre minden esély meg is van.

Francesca Schiavone játéka szinte a fűre termett, mégis a Roland Garros volt az a GS, amit meg tudott nyerni, sőt idén megint döntőzött. Én mégis itt vártam az újabb sikert. A rutin, a remek hálójáték, az akaraterő és tökéletes lábmunka mind-mind ideális alapok. Talán elfogyott a szufla, talán adott napon volt egy jobb játékos, de én még mindig bizakodom, hogy végre klasszikus játékkal is nyer valaki Wimbledont.

Henman Hill. A legkedvesebb hely, amelyet valaha is láttam teniszversenyek közelében. Ki mondta, hogy a tenisz hideg, távolságtartó, decens sport, melyet csak karót nyelve lehet apró kis tapsikolással nézni? Három elbukott elődöntőt szenvedett vágig többezer ember, mire kultikus hellyé vált a domboldal, most ehhez jött egy újabb elbukott meccs egy újabb brit játékostól. Ettől függetlenül feláll a szőr a hátamon, amikor látom a sportág egy új, friss, fiatalos vetületét. Lehet, hogy nincs is szükség stadionokra, domboldalt mindenkinek!

Eper tejszínnel. Könyörgöm, valaki mondja meg, lehet nálunk kapni Double Cream-et? Próbáltam sima tejszínnel, nem az igazi, próbáltam habbal, azzal sem. Aki kóstolta, állítja, nincs annál finomabb.