Ahogyan az várható volt, az idei Wimbledon máris számos olyan élménnyel szolgált, amilyennel csak Ő (igen Kedves Olvasó, így nagy Ő-vel) tud. Elhiszem, hogy ez már nem az a fű. Tudom, ezek már nem azok a labdák, a húrok sem azok, az ütők sem, és azt is, hogy ezek a játékosok is sokkal gyorsabbak, erősebbek, magasabbak, ésatöbbi, ésatöbbi.

De helyezzük tenyerünket szívünk fölé: vajon a Roland Garros-on, vagy az Australian Open-en megtörténhet-e, ami itt történik? Megtörténhet-e, hogy a harmincon túli, két csípőműtéten átesett Lleyton Hewitt a semmiből, alig pár mérkőzéssel a háta mögött épphogy kikap a világranglista ötödik helyezettjétől, aki amúgy igen jó formában van az utóbbi időben? Vajon megtörténhet-e másutt, hogy a szintén harmincas, kiemelés nélküli Feliciano Lopez három játszmában legyőzze a háromszoros döntős Roddickot? Nem is beszélve a negyvenegy éves Kimiko Date-Krumm-ról, akit Wimbledon koronázatlan királynője Venus csak egy véres döntő szettben tud legyőzni? Hogy a mi Czink Melindánk kiejti az ötödik kiemelt Stosurt? Ugye, ugye, salakon, kemény pályán ilyesmi ritkán történik, főleg egyszerre, egy hét alatt.

Itt más az érték. Itt kiegyenlítődnek a fizikai különbségek, komolyabb szerephez jut a rutin és a technika, gyorsabb, rövidebb a játék, így harmincon felül sem kell rettegnie a sportolónak attól, hogy nem bírja a strapát. hirtelen fegyverré válik, ami amúgy már inkább a gyengeség jele volt, egy blokkolt fogadás az alapvonalra, egy rövid kereszt nyesés, egy vágott szerva. És a meglepetések, már ha azok, csak jönnek és jönnek. Ljubicic szintén harmincon felül először Cilic barátját, majd a szintén huszonéves Stakhovsky-t is legyűri és meglehet, Andy Murray-re is kellemetlen percek, órák várnak. Fernando Gonzalez a negyedik ikszet tapossa, mellesleg ő is csípőműtét után van visszatérőben, immár a harmadik körben, Nalbandian és Malisse dettó nem mai fiúk, mind-mind megjárván a hadak útját.

Nem folytatom, tán elég volt a nevekből. Amit ki szeretnék hozni belőle, nem is a rajongásom a füves pályás tenisz iránt, ami egyébként ebben a formában talán nem is igaz, hiszen a mérkőzések zöme azért messze nem olyan színes, mint egy kemény pályás Grand Slam-en. A lényeg, hogy MÁS. És talán éppen ez világít rá a sokak számára érthetetlen tényre, miszerint Wimbledon a legfontosabb tenisztorna a világon. Nem véletlen, hogy mindenki, még a salakjátékosok zöme is ezt vallja.  No nem azért, mert ezt tartják a legjobbnak, legizgalmasabbnak, hanem mert ők is érzik, valami különleges, ritka élményben van részük. Olyasvalamiben, amit máshol, máskor nem élhetnek meg, mert Wimbledonban kicsit megállt az idő.

Pontosabban fogalmazok: Wimbledonban kicsit megáll az idő.