Tudom, az angol nyelv rendszere egészen más, mint a miénk, és a szavak, hiába a pontos, szakszerű fordítás, néha mást jelentenek ott, mint itt, mégis van egy szó, ami arra késztetett, hogy kicsit a mélyére ássak a szemantikai felszínnek. Veterán.

Mi keveset, ők, odaát sokat használják, méghozzá nem John McEnroe vagy Boris Becker nevéhez kötve - huszonhat, huszonnyolc éves, erejük teljében lévő sportolók a "veteránok", miközben mind fiziológiai, mint lelki szempontból épp most érkeztek el a legideálisabb életperiódusba.

Ám a tenisz rengeteget változott, és fittyet hány minden ismert alapszabályra. A játékot (kivétel Federer) hosszú távon már az alig huszonévesek uralják, a fizikai felkészültség és legfőképpen a regenerációs képesség előtérbe került, és hiába a nagyobb rutin és tudás, a szélesebb technikai paletta, ha másnap is fel kell kelni, meg holnapután és azután is, akkor már minden más megvilágításba kerül.

Vannak azonban a közelmúltban, akik fittyet hánytak a törvényszerűségekre és szembe mentek az árral. Motivációik meglehet, különbözőek, és a történetek háttere is más-más, ám a következő két játékos példája mindenképpen érdekes lehet, főleg látva a jelenlegi helyzetet.

Tommy Haas egy olyan korban tört be az élvonalba, amelyet, ha csak a tényeket, adatokat nézzük, a tenisz legerősebb időszakának kell nevezzük. A kilencvenes évek végén a német ember feladta a küzdelmet a megváltoztathatatlannal - Becker karrierje véget ért és nincs letéteményese a nem is oly régi sikereknek. Ekkor robban be az élvonalba két, teljesen különböző karakterű ifjú titán, Nicolas Kiefer és Tommy Haas. Nem a semmiből, de majdnem - a lényeg, hogy egyszeriben felcsillan egy új, dicső kor lehetősége, és a két fiú mindent meg is tesz ezért, híre sincs a régi Becker-Stich feszültségnek, egyik itt, a mások ott arat sikereket és pillanatok alatt eljutunk oda, hogy a top 10-ben két német is tanyázik, méghozzá olyan jövőképpel, amely valóban okot ad a szép reményekre. A dráma nem várat sokáig magára, hol az egyik, hol a másik sérül le, szinte egy évnél többet nem is tudnak egészségesen végigjátszani, és ez főként igaz a már akkor sokkal komolyabb játék-potenciállal rendelkező, immár Nick Bollettieri irányítása alatt formálódó Tommy Haas-ra. Klinikai tisztaságú játéka szinte hihetetlen korához mérten, az all-round teniszező igazi achetipusaként egészen a második helyig jut a világranglistán és csak idő kérdése, mikor jön az igazi áttörés.

Nem jön. Amikor egészséges, Haas érzelmileg képtelen elviselni a hatalmas tehetsége miatt vállára nehezedő terhet, amikor összeszedné magát, jön egy csuklótörés, egy vállsérülés, előbb rekreációs időszakok, utána szépen sorban a műtétek és úgy repül el a tíz éves pályafutás, mintha csak egy vasárnap délutáni szunyókálás lett volna a tévéképernyő előtt. A csodagyerekből immár lesajnált veterán lett, aki csak maga tudja, miért nem adja fel a küzdelmet. De ez csupán egy kívülálló számára ilyen egyszerű. Tommy számára a tizenkét év igazából csak hét, legfeljebb nyolc, a rengeteg kihagyás miatt jóval kevesebb kilométer van lábában, mint a korabeli játékosoknak és éhségét sem csillapította eléggé, legalábbis nem annyira, hogy ne akarjon még hátrahagyni valamit.

2004-ben, az első vállműtét utáni kihagyás miatt kiesik a legjobb ezerből (!!!!), kezdheti elölről az egészet. Három hónap alatt a legjobb húszban van, a legnagyobbakon kívül tönkrever mindenkit, 2006-ban három tornát nyer és mivel még csupán huszonnyolc ??? éves, itt a lehetőség egy szép utolsó szakaszra. Az álom nem tart sokáig, újabb sérülés, még komolyabb, mint az előző, Tommy megint egyik orvostól a másikhoz megy, ha pár hónapot végig tud játszani, akkor ott van a legjobbak között, de csak idő kérdése, mikor kell újra kés alá feküdnie. 2008-ban megint visszaküzdi magát a 11-ik helyig ám ennyit bír a teste, a műtét elodázhatatlan.

Nekiáll megint, a második vállműtét után és megszabadulva minden tehertől - ki vár el már bármit is tőle - szárnyalni kezd. Azonnal megmutatkozik, mennyi mindent tud a játékról - az anno csak "agyasnak" becézett, forrófejű srác immár lehiggadt profi, aki nem fél az ördögtől sem, miért is félne? Ha ott, a harmadik játszmában nem fordul meg a fejében, hogy itt akkor ő most tönkretesz egy történelmi pillanatot, akkor biztosan legyőzi Federert a Roland Garros-on de ez így szép, és az a mérkőzés utáni reakciója is: "rendben van, nekem ez tökéletes". Majd három év után megszerzi élete első füves pályás tornagyőzelmét, méghozzá otthon, Halle-ban, és ha lúd, legyen kövér alapon nekivág Wimbledonnak, de hogyan. Halljuk a "veterán" véleményét......

"A kor, az csak egy szám", mondja. "Tisztában vagyok vele, hogy 31 éves vagyok. Talán kicsit elhasználtabb a testem, mint a legtöbb fiatalé. De amikor kilépsz a pályára, ezeket már nem nézed, csak nyerni akarsz."

És a szerencse?

"Ezt sokféleképpen fel lehet fogni. Igen, biztosan szerencsétlen voltam, de volt, amikor a sors visszaadott abból, amit elvett. Az, hogy elértem, amit, az, hogy abból élek, amit imádok, méghozzá ilyen hosszú ideje...nincs okom a panaszra...."

Lleyton Hewitt esete merőben már, mint Haas-é. Mindent elért, amit el lehet, nincs mit bizonyítania, mégis itt van, méghozzá olyan körülmények között, amely megadásra kényszerített számos remek játékost. Guga Kuerten, Magnus Norman, csak két név azok közül, akik csípőműtét után képtelenek voltak a visszatérésre. "00-ben bekerült a top 10-be, 201 és 2003 között volt világelső, nyert két Grand Slam-et, Davis Kupát, volt olyan év (2001), amikor hat döntőből mind a hatot megnyerte. Játék az előfutára volt annak, amit mi most szájtátva nézünk, a kikezdhetetlen alapvonaljáték, a villámgyors lábmunka párosult személyes kvalitásaival, a küzdőkészséggel és a "soha nem adom fel" attitűddel. Igaz, gesztusaiért kapott hideget-meleget, de látva például Nadal, vagy Murray korai megnyilvánulásait, ez szinte már természetes velejárója a túlmotivált fiatal harcosoknak, akik később kivétel nélkül igazi sportemberré válnak.

Egy új kor új típusa lépett a színpadra Hewitt személyében - az igazi all-round teniszezőé, aki bármilyen borításon megállja a helyét, nem ismert lehetetlen labdát és csak akkor ront, ha véletlenül a szemébe megy egy muslinca. A nagy harcos imázsa persze itt is csalóka volt, alig vették észre, milyen jó Lleyton röptejátéka, és az rövidítések reneszánszát is nyugodtan az ő számlájára írhatjuk.

A hatalmas terhelés azonban törvényszerűen felemészti a testet és lelket, mint oly sokan, ő is kicsit kiengedett, 2004-ben visszaesett a huszadik helyre, ám ekkor megrázta magát és itt mutatkozott meg igazán, hogy mekkora formátumú játékos. Néhány hónap elég volt, hogy újra a legjobb öt közé kerüljön, ahonnan csupán 2006-ban esett ki, amikor megkezdődött az a sérüléshullám, ami után tényleg csoda, hogy egyáltalán még játszani látjuk őt. Egy lábfej-műtét, utána rögtön bordatörés, majd a rehabilitációs időszak alatt fogant gyermek követett, érthetően némi motivációs visszaeséssel fűszerezve, így nem csoda, hogy Lleyton megint a top 20 környékén találta magát, ám ez még nem lett volna tragédia, innen ő már egyszer visszajött. A nagyobb gond az a térdsérülés volt, ami miatt áttételesen a háta is lerobban, rossz térddel és háttal pedig nemhogy csúcsszinten, de még a helyi klubban sem lehet teniszezni. A sérülések láncolata törvényszerűen folytatódott, az elhasznált csípő felmondta szolgálatot, jöhetett a rettegett műtét, amiből eddig még senkinek nem sikerült talpra állnia.

Lleyton azonban adott magának még egy esélyt, immár megkomolyodott férfiként alapos és türelmes rehabilitációs programba kezdett, aminek mostanában jön ki az igazi eredménye. A világranglista 108-ik helyéről szépen, komótosan, ahogyan a csípő is gyógyult, kúszott felfelé és idén, több mint két év szünet után újra tornaversenynek örülhetett - Houstonban már nem talált legyőzőre. Ahogyan gyógyult a seb, ahogyan regenerálódott a beteg csípő, ahogyan jöttek a győzelmek, úgy nőtt Hewitt elveszettnek hitt önbizalma és a pislákoló tűz Wimbledonban végre lángra kapott, hadd idézzek egy amerikai tévés kollégát:

"ajjaj, a srác megint mutogat......"

Pont mire megint belejöhetett volna, 2010 januárjában újra kés alá kellett fküdnie, megint a csípő. Áprilisban már a pályán, sőt, júniusban tizenötös vereségszériáját megszakítva Roger Federert győzi le Halléban, megszerezve ezzel 28-ik tornagyőzelmét. Szeptemberben a jobb válla mondja fel a szolgálatot, Hewitt pedig mi mást tehet, vár, gyógyul, majd újra játszik. Meddig még?

A két játékos közül Haas feladta, mert fel kellett adnia. Hewitt még próbálkozik, illetve talán azt sem. Élvezi a játékot és nem vár már el semmi különöset magától. Amikor egészséges, megy pár kört, és amikor kikap egy nála magasabban rangsorolt, huszonáves sráctól, megvonja a vállát, mert neki most már ez így, teljesen rendben van.

És tényleg.