Nehéz legyűrnöm csalódottságomat, de megpróbálom. Azt vártam ugyanis a Söderling – del Potro mérkőzéstől, hogy valami testen kívüli élményben lesz részem amikor egymásnak feszül két időutazó. Söderling idén három tornagyőzelmet aratott és egészen Indian Wells-ig úgy tűnt, Djokovic mellett a legnagyobb formában lévő játékos. Del Potro „visszatérése” szintén brutális dinamikával történik a szemünk előtt, néhány hét alatt eljutott majdnem oda, ahonnan akkorát zuhant.

Minden adott volt tehát egy brutális űrteniszhez, ültem, fejemen a fülhallgatóval és minden lelkesedésem próbáltam kordában tartani, közben pedig megfelelő mennyiségben adagolni a nézőknek, mert mégiscsak erre a meccsre vártam egész héten. Vártam, hogy elszabaduljon a pokol, hogy a két játékos egymást felülmúlva transzba kergeti a másikat és ebből kikerekedik valami fennköltségében is vériszamos földindulás.

Az első tíz perc pedig alátámasztott minden várakozást. A két „őrült” egymásnak esett és pár perc múlva az ember úgy érezte magát, mintha bezárták volna egy búgócsigába, melyet egy hatalmasra nőtt óvodás próbál föld körüli pályára állítani. És aztán, mint egy nyári balatoni vihar, egyszer csak vége lett. Söderling belement abba, amit nem bírt tartani, addig húzta a srófot, míg ő maga szakította el az összes húrját, del Potro pedig állt és nem értette, hogy most akkor mi van? „Öreg, arról volt szó, hogy lebontjuk a stadiont, most akkor nem jössz?”

Nem gondoltam volna, hogy létezik olyan tempó, amit Söderling ne tudna tartani. Nem gondoltam volna, hogy del Potro képes lesz még egy fokozattal feljebb kapcsolni akkor, amikor a svéd már láthatóan elérte a határait. Ez a meccs arról szólt, amit az elején sejteni lehetett – az nyer, aki tovább bírja az őrületes rohamot. Nem hinném, hogy Söderling erre számított, és ezt támasztja alá az is, hogy az első játszma végére láthatóan már a régi énjét előhúzva próbálta feltüzelni magát. De nincs már mellette Magnus Norman, aki ilyenkor két pillantással helyrebillentette. Így SÖD elvesztette a fonalat és ahelyett, hogy visszavett volna a tarthatatlan tempóból, megpróbált túllépni önmagán. Elfelejtette felmérni a terepet, ugyanis. Ha figyel, láthatta volna, hogy a háló másik oldalán Buddha Carl Lewisba oltott reinkarnációja áll beinjektálva Diego Maradona vérének használható dózisával. Ha figyel, láthatta volna, hogy JMDP már nem az, aki volt. Illetve, hogy pontosan az. Megint.