Számtalanszor halljuk, olvassuk, mondjuk, könnyedén, magától értetődően, evidenciaként: LEGENDA

Mintha egyértelmű lenne, hogy az eredmények az idő múltával legendává nemesítik azt, aki elérte őket. Mintha lenne egy képlet, ami alapján egyértelműsíthető lenne, ki az, és ki nem? Pedig legenda sokféleképpen válhat valakiből, s mivel ez egy teniszblog, értelemszerűen most teniszezőről beszélek.

A cikk alanya Roger Federer mégsem róla írok, de valahol mégis. A tizenhatszoros Grand Slam győztes Federert már most, aktív karrierje során gyakran illetjük a jelzővel, pedig ez most még indokolatlan, hovatovább méltatlan. Mire is gondolok?

Rod Laver kétszer, két korban is véghezvitte a naptári Grand Slamet, vagyis egyazon évben megnyerte mind a négy nagy tornát. Egyszer amatőrként, majd, hét szűk esztendő után immár profiként. Fénykorában érinthetetlen volt, dominálta korát, mely hemzsegett a kiemelkedő játékosoktól. Legenda azonban csak akkor vált belőle, amikor kiderült, senki sem képes utána csinálni. Harminchat évesen is komoly játékerőt képviselt, korának legjobbjait rendszeresen legyőzte, huszonhárom évig volt a legszűkebb elit tagja.

Björn Borg tinisztárként robbant be az élvonalba. A kor szellemével tökéletesen szembement, nem röptézett, nem támadott, nem őrjöngött, csak tette a dolgát csendben, szépen, szerényen. Abban a korban ettől vált lázadóvá. Tömegek imádták hisztérikusan, ám a tenisz első popsztárja mégsem akkor vált legendává, amikor még aktív játékosként szállította a lélegzetelállító sorozatokat. Meg kellett történnie az elképzelhetetlennek, elég volt néhány vereség a trónkövetelő McEnroe-tól, hogy Borg huszonöt évesen szögre akassza az ütőt.

Jimmy Connorsnak harminckilenc évesen, New Yorkban a pályán sikerült legendává válnia minden idők legidősebb (bocsánat, Ken Rosewall szintén ennyi idősen kapott ki tizenhét évvel korábban ….kitől is? Naná, hogy Jimbo-tól) Grand Slam elődöntőseként, a világranglista 936-ik helyéről.  John McEnroe nem bírta a csúcson abbahagyni, karrierje utolsó éveiben rendre kikapott olyanoktól , akik ellen pár évvel azelőtt az ütőjét is elég lett volna kiküldenie a pályára. Mégis, kellett az az 1992-es wimbledoni torna, ahol immár harminchárom évesen egészen az elődöntőig menetelt, hogy átadja a stafétát egy másik legendának, Agassinak. Pete Samprasnak nem volt elég tizennégy Grand Slam trófea, vagy hét wimbeldoni győzelem, hogy legendává váljon, kellett hozzá az utolsó nagy dobás 2002-ben az US Openen. Neki volt ereje ahhoz, hogy akkor, a csúcsra visszakapaszkodva abbahagyja. Agassinak nem volt, játszott, míg lépni bírt, ha kellett a padlón aludt, mert háta már nem bírta az ágyat, kortizon injekciókon élt és éjszakánként üvöltött a fájdalomtól. És ne feledjük, egyszer ő már eltűnt a süllyesztőben, ahonnan Challenger tornákon indulva ért fel az Olümposzra, ahol még harmincon túl is ott trónolt.

Mit is akartam mindezzel mondani? Leginkább azt, hogy minden egyes legendás játékos csak az után vált, válhatott azzá, hogy az utókornak lehetősége lett értékelni mindazt, amit elért. Evolúciós történetük különbözik, ám minden esetben van egy pont, amely a sport történelemkönyvének oldalára hulló vízcseppként nagyítja fel előttünk a tettek értékét. Egy kései, nem várt siker, egy megdönthetetlen rekord, egy drámai visszavonulás, vagy egy felejthetetlen mérkőzés.

Federert most legendának nevezni nem más, mint elvenni tőle az esélyt, hogy maga döntse el, mikortól szeretne azzá válni. Most jön az a korszak, amikor egyre gyakrabban fog kikapni, nemcsak Nadaltól és Djokovicstól, de másoktól is. Törvényszerű, hogy meglesz a nagy dobás. Már most legenda? Szerintem várjunk még vele egy kicsit.