Nem szeretem ezt a szót: nem. Nem jó, mert alapvetően meghatározza a mondandóm hangulatát, mert mi másként reagálhat a Kedves Olvasó, mint azonnali ellenreakcióval, védekezéssel, itt kérem valami rossz fog történni! Hát az.

De ez a cikk most erről a fránya nemről fog szólni, mert ezzel a Nadal – del Potro mérkőzéssel kapcsolatban semmi más nem jutott eszembe, mint a…NEM!

Nem szeretem az ilyen meccseket. Nem szeretem, mert mindenki valami különlegeset vár tőle és ettől az egész egy bizonyítási kényszert szül, le kell ülni a tévé elé és várni a nagy eseményt. Ami NEM jön. Nem szeretem ennek a meccsnek a hangulatát, mert vannak ilyen meccsek, ahol a két játékos a lehető legrosszabbat hozza ki a másikból. Nem szeretem, hogy kijelentjük, most itt akkor Nadalnak félnivalója van, mert ettől fogva így nézem a mérkőzést. Azt sem szeretem, hogy del Potronak szállítania kell a nagy meglepetést, mert ez így nem fair.

Nem szeretem, ahogy del Potro hisztizik. Ő nem ilyen. Nem várom ezt tőle, nem erre számítok. Ő egy kedves, bohém, vidám fiú, egy szelíd óriás és most nem tud mit kezdeni ezzel a mérkőzéssel, ahol neki meglepetést kell okoznia. Nem tetszik, ahogyan folyton reklamál, ahogyan nem képes összeszedetten végeznie a dolgát, ahogyan nem képes túltenni magát a helyzeten, amit a vélt vagy valós sérülés okoz. Nem tetszik, ahogy próbálja hergelni magát, Nadalt, nem tetszik az, hogy magára veszi az egészet, nem profi.

De nem szeretem azt sem, amikor Nadal eljátssza a nagyhalált, mert tudom, mi jön ezután. Ápolás, grimaszok, vége, feladom, és aztán? Láttuk már vagy tucatszor, fut, mint a nyúl. Tudom, látom, hogy fáj. Igen, fáj. Boris Becker írja önéletrajzi könyvében, huszonöt után minden, mindig fáj. És már túl sokszor láttam ezt, hogy vége, nincs tovább, aztán a másik áll ott bénán, sokkolva, hogy az, aki az előbb még lépni sem tudott, most mindent elér és azon kapja magát, hogy szépen besétál a csapdába. Nadal sem ilyen, Úriemberré vált, bajnokká, most megint olyan mint a régi, túlmotivált kölyök, aki mindent bevet a győzelem érdekében.

Nem tetszik (és én életemben ilyet nem írtam, remélem, nem is fogok), ahogyan a kommentátorok megélik az egészet. Nem tetszik, ahogyan hergelnek, ahogyan manipulálnak. Nem tetszik, mert méltatlan a sporthoz. Nem tetszik, ahogyan a szakkommentátor nekimegy del Potronak és nem tetszik, ahogyan a kommentátor ezt hagyja. Rossz vér folyik az ereimben, mert elrontják az egészet, már szó nincs a teniszről, csak a szidalmak, buta, ostoba elmélkedések, fecsegés. Nem illik teniszmérkőzést így kommentálni. Elvesztették a fonalat, nem tartják kézben az adást és ez így nem jó.

Nem tetszik ez az egész mérkőzés, mert már nem hiszek el semmit. Nem hiszem el Nadal sérülését, nem hiszem el del Potro sérülését, színháznak, cirkusznak egy túlpörgetett, teátrális, olcsó falusi hakninak érzem és nincs kiút, mert nem tudok elkapcsolni. Ahhoz túlzottan szeretem ezt az átkozott teniszt. De csak remélni tudom, hogy ezzel ennek most vége és sokáig nem lesz ilyenben részem. Nem is érdekel, ki nyer, mert nem számít. Csak remélni tudom, hogy ilyenben jó ideig NEM lesz részem.